Mit szeretsz a leginkább magadon?

"Jómagam sosem tartoztam a jó csajok közé. Ja, bocsánat, 13 évesen egész jó alakom volt valahogy véletlenül. Azt hiszem, akkor nőttem utoljára, azután már csak széltében. Kerekded voltam, de köszöntem szépen, jó volt az nekem. Egyáltalán nem zavart, hogy nem a csontik táborát erősítem.

Pici túlsúly – na és?

A húszas éveim elején ért utol egy nehezebb élethelyzet, amikor egyszerűen vigasz zabálásba menekültem. Akkor váltam szép egyenletes tempóban husisból valóságos túlsúlyossá. Amikor már nem csak arra kellett figyelni, hogy előnyösen áll-e a tapadósabb póló, hanem amikor a nagyméretekhez kell sétálni a ruhaboltban, és utána bőgni a próbafülkében. Erre pedig nyilván csak rátett egy lapáttal a várandósság…

Mindenkinek megvan a maga sztorija arról, hogyan jutott el oda, hogy valamit változtatni akar a testén. Az elégedetlenség ott van bennünk, akik a Gyerünk, anyukám! lelkesen tornázó közösségét alkotjuk, és mi már meg is tettük az első lépéseket afelé, hogy végre (vagy újra) büszkén állhassunk a tükör előtt. 
De van az éremnek egy másik oldala is. Ép testben ép lélek – szól a mondás, nagyon bölcsen. Saját tapasztalatból mondhatom, hogy minél többet teszünk önmagunkért, annál kiegyensúlyozottabbá válunk lelkileg, ami nem csak a mindennapi életben válik előnyünkre, hanem ahhoz is hozzásegít, hogy képesek legyünk meglátni magunkon a szépet – mert igenis ott van az, csak észre kell venni!

A Gyerünk, anyukám! csapata fontosnak tartja, hogy a test formálásán túl a lélekkel is foglalkozzon, így heti rendszerességgel beszélünk ki közösen egy adott témát, ami ezúttal az önelfogadásról szólt és arról, hogy bátran nevezzük meg, mi az, amit szeretünk magunkon. 
Az első gondolatom nekem is – sok anyukával egyetemben – az volt, hogy lótúró. Könnyebben soroltam volna fel azt, hogy mit utálok. Tényleg nem tudtam jót mondani magamra, bármi eszembe jutott, mindegyikhez társult egy „de…” kezdetű mondat is.

Történt velem egy fantasztikus dolog ekkor (és nem csak velem, mindjárt meglátjátok), ami miatt a legcsodálatosabb dolog ehhez a közösséghez tartozni: kaptam egy elképesztően megható kommentet egy csoporttársamtól, akivel már volt szerencsém találkozni. 
„Írjuk egymásnak, ha máshogy nem megy! Szeretem a pofid, a huncut szemed, a dögöt, ami gömbölyű testedben is ott van. Szép vagy! Ezt éreztem, pedig csak egyszer találkoztunk!”

Miután jól kizokogtam magam, hirtelen elkezdett eszembe jutni, hogy tulajdonképpen valóban szeretem a szemeim. És tényleg gömbölyű vagyok (enyhén szólva…), de olyan viszonylag arányosan, nem szétfolyósan.

És, ahogy már említettem, nem egyedi volt az eset: 
„30 kilót híztam terhesség alatt. Nem szeretek ezért alapból semmit jelenleg magamon. És lányok ez olyan nagy baj! Anyák lettünk, a túlsúly most ennek a stigmája, szóval próbálom én is szeretni magam, és szépet találni magamon. Ha sikerült, szólok :D” 
A válaszok pedig: 
„Ha a fényképedre nézek, gyönyörű hajat, ragyogó fogsort, mosolygós szemet, szépen ívelt orrot és állat látok. És ez még csak a feje… :) „ 
 „Én a szép bőrt akartam írni” 
„Tényleg gyönyörű arcod van, úgy, ahogy van! És ez még csak az, amit a profilképedből látunk ;)”

Hát nem csodálatosak ezek a nők?

A hozzászólásokból az is kiderül, hogy többféleképpen közelíthetjük meg a témát. Megkereshetjük azt, ami eleve szép rajtunk, ami genetikailag adott. De szerethetünk magunkon valamit úgy is, hogy a szó szoros értelmében nem nevezhető szépnek (bár ez ugyebár relatív), de ha kicsit más szemszögből tekintünk rá, máris azzá válik. 
Néhány példa erre:
„Én amióta anyuka lettem, nagyon szeretem a melleimet. Nem a szépségük miatt, hanem mert a szoptatással valahogy teljesen helyére került a női mell dolog. Valahogy hálás vagyok nekik, és büszke vagyok rá, hogy rajtuk keresztül annyi jót tudok adni a fiamnak. A többire pedig ott a push up ;)” 
„Próbálok arra koncentrálni, hogy a testem képes volt különösebb probléma nélkül kihordani és megszülni ezt a kis cukimanót, akinek még a spontán fogantatására sem adtak sok esélyt az orvosok…”
„Próbálom azt nézni minden egyes bőrrepedésben, hogy melyik gyerkőchöz kötődik, pont úgy, ahogy a szarkalábakhoz és a homlokráncokhoz tartozik a sok nevetés és aggódás, ami a gyerekekkel jött.”
És íme, az ép lélek példái, ami a testmozgással, és az azzal járó sikerekkel együtt alakul és teljesedik ki:
„Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem vannak ’dagadt napjaim’, amikor tök mindegy, mit veszek fel, mit eszem, hány kiló vagyok, semmi nem tetszik magamon. Mindenhol csak zsírpárnákat látok, és nagyon elszontyolodom. Viszont egy jó edzés után hatalmas heronak tudom érezni magam, és biztos vagyok benne, hogy általánosságban ezért van egyre kevesebb dagadt napom.”

„A lábaim. Persze nem tökéletesek, meg még szebbek is lehetnének, de azt mondom, hogy szépek és szeretem őket. Elcipelték azt a brutál plusz súlyt is, amivel a terhességeket zártam, meg amit cipelhettem még utána jó darabig. Ugyan vastagabbak voltak, mint csúcsformájukban, de ők voltak, akik a tornától először kezdtek szépülni. Igen, kimondom, szeretem a lábaimat.”

„A combjaim. Bár még nem tökéletesek, az első etapban ők voltak a leghálásabbak. Darabonként 7-7 centit vékonyodtak.”
„Nos, én mindig a lapos hasamat szerettem. Így szülés után két évvel, és fél év torna után megint kezd jobban festeni a dolog.”

„Mindig brutál lapos fenekem volt, és most mintha így négy hét formabontó után kezdene alakulni, pedig ilyet még sose tett :D „

Ezek után ki ne lenne képes találni magán valami szépet? 
Te mit szeretsz magadon?

Állj a tükör elé, és vedd észre te is, hogy szép vagy, anyukám!"